2016. október 16., vasárnap

Október 6 és október 23

Voloncs Attila (XI. C) írása
Iskolánkban minden évben megemlékezünk a tizenhárom aradi vértanúra és a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre. A Nagy Mózes Elméleti Líceum különösen kötődik a hősökhöz, hiszen Sujánszky Euszták, a vértanúk gyóntatója rövid ideig az intézmény tanára volt. A diákság a tanárok vezetésével minden esztendőben lerója kegyeletét a Vetró András által készített emlékmű előtt, s ebből az alkalomból rendszerint vendégül látjuk a Református Kollégium diákjait, akik velünk együtt emlékeznek, és szervesen bekapcsolódnak az ünnepi előadásba. Idén szavalatok hangzottak el, majd az iskolák zenekarai játszottak. Az előadás végeztével a városi tanács képviselőitől az iskolák igazgatóin át a hagyományőrzőkig többen is koszorút helyeztek el az emlékműnél, majd a himnuszok zárták az ünnepséget. Jó érzés volt újra részt venni az október 6-i ünnepségen, s látni, hogy ezt a szép hagyományt megőrizzük, valamint a szervező tanároknak és a diákság vállalkozó kedvének hála minden évben egyedi módon közelíthetjük meg az aradi tizenhárom mártíromságát, mindig más-más tényezőket emelve ki, ezáltal árnyalva önfeláldozásuk eszmei üzenetét.

Sebastien de Vauban márki, Franciaország marsallja, korának leghíresebb hadmérnöke és építésze volt. Az erődvédelemről alkotott elképzelései forradalmasították a várépítés művészetét szerte Európában. Az 1849. október 6-án utolsóként kapituláló magyar erőd, Komárom, a Vauban-rendszerben épült. Az aradi vár, ahol ugyanezen a napon kivégezték a magyar szabadságharc tizenhárom tábornokát, szintén Vauban hatszög alakú erődmodellje alapján készült. Az már egészen mellékes, hogy Török Ignác a kivégzése előtti éjszakán Vauban egyik könyvét tanulmányozta. Aulich Lajos Horatiust olvasott, mégsem kerülhette el a sorsát.
A szabadságharc bukása után Magyarország területén összesen százhuszonnyolc embert végeztek ki. Számuk a nagy francia forradalom, de még a XX. századi magyar és román diktatúrák hatalmas véráldozatához képest is elenyésző. Mégis, van valami, ami a magyar mártíromságot jelképező aradi tizenhárom és Batthyány alakját különösen naggyá teszi emlékezetünkben. Talán az, hogy, ha az európai közvélemény felháborodása meg is akadályozta Haynaut a még véresebb megtorlásban, jóval többen emigráltak vagy kerültek börtönbe és több tízezer magyart kényszerítettek a császári hadseregbe? Vagy inkább az, hogy a magyar történelemben először példátlanul figyelmen kívül hagyták a társadalmi osztályokat, s a százhuszonnyolc halálra ítélt közt egyaránt volt zsellér, városi polgár, tábornok, főnemes és miniszterelnök? Egy biztos: az 1849-es megtorlás a XX. század megtorlásaival ellentétben nem szétszakította, hanem összekötötte a nemzetet.
Nincs még egy olyan gyászos esemény történelmünkben, melynek példája ilyen pozitív lenne, nincs még tizenhárom vagy éppen százhuszonnyolc halál, ami ekkora erkölcsi tartást adna a magyarságnak. A golyó által kivégzett Dessewffy, Lázár, Kiss, Schweidel vagy a kötél általi halálra ítélt Poeltenberg, Török, Lahner, Knezich, Nagysándor, Leiningen, Aulich, Damjanich és Vécsey tudta, hogy mi vár rá a fegyverletétel után, mégsem hagyták el az országot. Azért soroltam fel a nevüket, mert egy történész találóan jegyzi, hogy bár ez sem egy utolsó gárda, az Aranycsapat tagjainak felsorolása máig jobban megy.
S ahelyett, hogy az unos-untig ismételt utolsó mondatokat, vagy a kivégzés körülményeit mondanám el, az egyik vértanú szavait idézem. Október 6-án hajnalban Damjanich János, aki egykor az aradi várkapitány volt, utolsó, feleségéhez írott levelében ezt írja: „Istenem, áldd meg Aradot!”


2016. október 6., csütörtök

Gólyahét


Élménybeszámoló a gólyahétről

       Elsősorban egy felmérést végeztem az osztályban, hogy kinek hogyan telt a gólyahét, illetve a gólyabál és milyen élmények maradtak meg leginkább erről az egész hétről. Mindenki elmondta, hogy nekik mi tetszett leginkább, és milyennek érezték magukat ezen a héten.
           Mindenki számára mást jelentett ez a hét, de leginkább az volt a lényeges, hogy az osztályunk beavatást szerezzen a Nagy Mózes Elméleti Líceumba. Ahogy  a gólyahéten is látható volt, az osztály harcolt azért, hogy nyerjen. Az összes feladatban mindenki kitett magából annyit, hogy az osztály minél jobb  eredményt nyújtson. A kihívásokban csak egymásra számíthattunk, és így egy összekovácsolt csapat lettünk, mintha már évek óta együtt lennénk. Talán az igazi élménynek a mindennapi kihívások, feladatok, öltözékek számítottak, amiket az osztály könnyen, akár nehezen, de mindig teljesíteni akarta. Megkezdve az első naptól, amikor Harry Potter jelmezbe tündököltünk varázsseprűjeinnkel. Voltunk mi virágok, unikornisok, a Toy Story figurái, miközben vicces feladatokat teljesítettünk. Meg tudtuk ismerni jobban egymást, rájöttünk, ki miben tehetséges, és ezek mellett még jól is szórakoztunk. Talán a legizgalmasabb a citromadogatás volt szájból szájba, amit nagyon élvezett mindenki, bár nem volt a legkellemesebb, aki a végén el is kellett fogyassza a citromot. Nem csügedtünk el még akkor sem, mikor elveszítettük a kézilabda meccset, arra gondolva ’’lesz ez még jobb is’’. A bájitalfőzés közben jó volt látni, ahogy mindenki tett azért, hogy kész legyen minél hamarabb az-az üst tele bájitallal. Minél kratívabbak akartunk lenni, közben a győzelemre gondolva.  A himnusz írása sem tűnt számunkra nehéz feladatnak, hiszen mindenki egyaránt részt vett, és senki sem különcködött, így hamar teljesítettük azt a kihívást is. Néha volt olyan feladat, ami nem nyerte el a tetszésünket, de nem volt más tehendőnk, és azt is végig csináltuk. A gólyabálon minden pár gyönyörűen  nézett ki, véleményem szerint  mindenki megérdemelte volna ugyanúgy a Miss., illetve a Mr. címet. Nekem különösképpen a gólyatánc nagyon is tetszett, hiszen annyi próbálkozás után mindenki megmutatta azt, amit tud és így a végén egy egységes, összehangolt tánc lett. Fergeteges hangulat volt, és mindenkin látszott, hogy sikerült felszabadulnia és jól érzik magukat. Ezek után még az osztályteremben is más volt a hangulat, mindenki felszabadultnak érezte magát, új barátságok szövődtek, és még az osztályfőnökhöz is közelebb kerültünk. Véleményem szerint igazából ez is a lényege ennek az egész gólyahétnek: kimozdít minket a szürke hétköznapokból, és megmutat nekünk valami újat, de számunkra ismeretlent. Az első héten még nem gondoltam arra, hogy ennyire össze tud minket hozni ez a hét, illetve a gólyabál, de ez mára már megváltozott. Egy összetartó, szerető, kedves osztálynak mondhatjuk magunkat.
          Szerintem mindenki nevében mondhatom, hogy öröm volt részt venni ezeken a kihívásokon és sok élménnyel gazdagabbak lettünk. Ezt a hetet a jókedv, az izgalom és a versenyszellem jellemezte.

                                                                                               Készítette: Kelemen Betty  9. A